2. A provokatív coaching
Publikálva: 2020.08.12 00:00
A provokatív coaching
A módszert akkor ismertem meg, amikor már 2-3 évnyi önismereti munka után még mindig úgy éreztem, hogy nem tudok túljutni egy elakadásomon, és nem haladok úgy, ahogy szeretnék. Toporgok egyhelyben, és mindig ugyanahhoz a feloldhatatlan dilemmához, és kétségbeeséshez jutok vissza. A dilemma röviden, hogy háromgyerekes anyaként tudok-e úgy karriert építeni, hogy nem megy a család rovására? Nagyon akartam „Jó anya” lenni, de nagyon vágytam a szakmai kiteljesedésre is. Aztán sokszor úgy érzetem, ez lehetetlen! Nem láttam jó példákat se. Láttam sikeres szakembereket család nélkül, és családanyákat karrier nélkül. Vagy elvált nőket, akiknek ebben a darálóban széthullott az életük. Úgy éreztem választanom kell, de egyiket sem tudom elengedni. Ez az elakadás odáig fajult, hogy sem csinálni, sem elengedni nem tudtam az álmomat, hogy saját vállalkozást építsek, és coach-ként, tanácsadóként dolgozzak, és közben nagyon tudtam haragudni a családra, aztán jött a bűntudat…
Úgy éreztem, hogy azok a módszerek - amiket eddig próbáltam - segítettek ugyan, de mégsem képesek átszakítani azt az érzelmi gátat, ami blokkolt. Azt is tudtam, hogy a provokatív coaching teljesen más. Nem kedves, nem finomkodik, nem analizál, nem okoskodik, hanem kő-keményen az érzelmekkel dolgozik, és ezen keresztül radikális változásokra képes!!! Snír Péterrel a Csoportdinamikai tréningen találkoztam először, később szupervízióra jártam hozzá, úgyhogy ismertem a stílusát. Radikális, bátor, őszinte, DE végtelenül elfogadó és nekem pont erre volt szükségem. Annak ellenére, hogy sejtettem mire vállalkozom, mégis biztonságban éreztem magam.
A provokatív coaching alapvetően a humorral dolgozik, humorral provokál, kikarikíroz, de nem csak azzal. Provokálja a fájdalmat, a dühöt, a szégyent. Direkt, és súlyos kérdések, és eltúlzott visszajelzések formájában szembesít, és túl is tölti azokat a fájdalmas fantáziákat, amikkel gátoljuk magunkat. Korlátozó hiedelmek kipukkadnak mint egy túltöltött lufi, ami nagyon fájdalmas is lehet…. Feldühített, elkeserített, kiakasztott, összezavart, és hál Istenek szanaszét zilálta azt a képet, ami az anyaságról, az anyai szerepeimről, és az életemről kialakítottam. És ez végre segített!!! Sokkal lazább, és megengedőbb lettem magammal, és elkezdtem végre lelkiismeret-furdalás nélkül dolgozni!!! Mindig eszembe jut a kérdés… „Hogyan kell rossz anyának lenni?” (És ez itt a finomabb verzió J)
Azt gondoltam, hogy akkor vagyok jó anya, ha minden percét élvezem a gyerekeimmel való együttlétnek. Ha velük vagyok, akkor minden figyelmem nekik szentelem, tanulok velük, szórakoztatom őket, társaságot szervezek nekik, sportolok velük, szóval testi-lelki-szellemi igényeiket nekem, az anyának kell kielégíteni, és ezt muszáj élvezni!!!! És ha mindenki rendben, akkor jöhetek én, azaz a munkám, és a hivatásom. Aztán ez átfordult, és nemhogy nem élveztem, hanem borzasztó teherré vált az anyaság, és a munkám lett a szórakozásom, a feltöltődésem, a szenvedélyem, és ettől piszkosul bántott a bűntudat. Ha betegek lettek, haragudtam rájuk, mert le kellett mondanom az ügyfeleimet, ha bármi közbejött, elmaradt az edzés, hazaküldték a suliból, borzasztóan haragudtam, mert megint elvették tőlem azt a minimális időt, aztán megint jött a bűntudat…. Nem vagyok elég jó anya, ezt nem így kéne megélnem!!! Aztán sajnáltam magam rettenetesen, amiért ilyen választások elé kényszerít az élet.
És hogy mi változott? Elkezdtem segítséget kérni. Megszervezni jobban az életemet. Bevonni barátokat, ismerősöket, családtagokat, hogy segítsenek. Már nem szégyelltem kérni, megengedtem magamnak, hogy sokkal „önzőbb” legyek. Dolgoztam időnként akkor is, ha itthon voltak, a srácok, nem választottam mereven ketté a munkát és a családot. Eleinte fura volt, de kezdett elkopni a bűntudat. Megengedőbb lettem a saját negatív érzéseimmel szemben is. Lehetek fáradt, lehetek dühös, lehetek türelmetlen, lehetek akármilyen „rossz” anya, én akkor sem leszek úgy istenigazából soha rossz anya, hanem maximum természetes.
A mondat, ami nagyon elevenembe talált „Te is egy szánalmas mártír vagy!” Azt hiszem ez rombolt le bennem mindent és nyitotta fel a szemem. Ha valami ellen állandóan küzdöttem, azt pont a mártír szerep. Véletlenül sem akartam, hogy a gyerekeim szenvedni lássanak engem miattuk. Ha valamit nem akartam rájuk rakni, az pont ez a teher! Aztán jött a kijózanító pofon…
De ami a lényeg, hogy átlendültem a holtponton, egy alkalom provokatív coachinggal!
Nem volt kellemes, de nagyon hatékony!!! Nehéz két hetem volt utána, de megérte, mert tényleg használt!!!
És hogy mit tanultam még? Munkamódszeréből – az érzelmekkel való tudatos munkával – a coachigban én is sokat dolgozom. És használ!! Igazából csak ez használ. Szakmailag rengeteget adott, sokkal bátrabb vagyok, és merek dolgozni a „negatív érzelmekkel”, szembe merek nézni a negatív érzelmeimmel, és eszemben sincs cukormázat festeni senki egére. Sokkal őszintébb, és hitelesebb vagyok. Egy évvel a provokatív coaching után meghallgattam a felvételt, ami akkor készült… megdöbbentem, hogy mennyire más jellegű problémák, kérdések foglalkoztatnak, és hogy ezek a dilemmák, már fel sem jönnek!